Kívánság az Óév alkonyán

Saját akaratunk gyengeségében szenvedünk.

Az akarat szó szégyenletesen dobná le magáról azt félreértelmezett álruhát, amit mi ma azonosítunk vele. Mennyivel szebb volna a világ, amikor megígérünk valamit, akkor azt be is tartanánk. Következetesen. Ha az elhatározás mögött erős, valódi végrehajtási szándék lakozna…

Szeretünk dobálózni a szavakkal, hogy holnaptól így, vagy holnaptól úgy…

Többnyire már e szavak kimondásakor tudjuk, hogy nem fogjuk megtenni a változás lépéseit. Hiszen mennyivel kényelmesebb lesz ráfogni külső körülményekre, vagy unalomig hajtogatott sztereotípiákra, hogy ugyan miért is nem sikerült betartanunk az önmagunknak, és másoknak tett ígéret. Csípőből generálunk önigazolást, hogy miért hazudunk másoknak, és mi rosszabb, magunknak is. Ebben fantáziánk, képzelőerőnk kimeríthetetlen…

Ösztöneink Hadai a legkisebb akadályt sem találják az egykoron emberi méltóságunknak hívott romhalmazon belül, amivel meg kellene legalább egy kicsit is küzdeniük, vagy csak elgondolkodtató vívódásra ösztökélné Önmagunk Emberállatát.

Így maradunk önmarcangoló elhízottak, bűzölgő dohányosok, féktelenül tivornyázok, tékozló szerencsejátékosok, titokban paráználkodók, alkoholista zugivók, okoskodó félműveltek, és még ki tudja mik is…

Mivel e gyengeségek egymásra egyre felerősítő hatással vannak (hiszen, ha a szomszéd nem tartja be az ígéretét, akkor én miért tartsam be?), tömeges burjánzásuk nap, mint nap halmozott lehetőségekben nyilvánulnak meg, láncreakciókon keresztül kínoznak minket lépten, nyomon. Magunkon át mérgezzük az Egyénünk Szentélyét és nem törődöm módon a Másik Templomát is…

Talán, azért is ilyen ez a világ, mert nem vesszük komolyan létünket, és így valóban csak a jogainkat, erőszakos anyagi gyarapodásunkat, oktalan harácsolásunkat látjuk, de a kötelességeinket, az egyre sürgető szükségességét Életünk valódi jobbítására, a kötelező áldozatot az Emberiesség Oltárán nem.

Elbújunk magunk elől…

Az elől, aki valamikor erőt sugárzott, és nem mételyezte meg semmiféle ostoba kifogás, aki megtette azokat a feladatokat, amiket kiadtunk neki. Nem halogatott, és nem törődve a ragacsos kifogásokkal, kényelmes frázisokkal cselekedett. Akarata volt…

E elporladó, Óév Alkonyán bújjunk ki a Nyafogó Sátángúnyából, zavarjuk el messzire a nekünk ártó Halogatás Démonát, helyette húzzuk magunkra az Igazi Önmagunk páncélöltözetét, és így várjuk új reményekkel telve az Újév Hajnalát.

Fogadjuk meg, hogy minden, amit megfogadunk, az egy Ígéret, és azt be is tartjuk.

Nemcsak nekünk lesz jobb, hanem környezetünk is boldogabb lesz.

Ne kelljen többé szégyenkeznünk saját magunk és mások előtt…

Kívánom, hogy legyen ereje mindenkinek, megtartania az Újévi Ígéretét, és így a fogadalma éljen.

Mindenkinek csupán ennyit kívánok szívből az Újévre...