2011. február 17., csütörtök

Barátom


- Hogy vagy drága Barátom? – mondom barátságosan, de tettetett derűvel.

Felkészítettek, de a látvány okozta megdöbbenés még az én sokat látott szemeimre is egy pillanat alatt kiült. Ha nincsenek pontos utasításaim a hollétére, akkor nem ismertem volna meg. Arca beesett, szemei egy sötét gödörből bámult a világba. Bőre megsárgult, a kórházi ágynemű alól kikandikáló pálcika még véletlenül sem emlékeztetett az egykori kisportolt karokra. A koraestében uralkodó félhomályt egy neonsor törte meg zavaró fényével, groteszk valótlanságot adva a helységnek.


Közelebb lépek, és hozzáhajolok.

- Na, hogy vagy Haver? Azt mondják, hogy mintha beteges lennél mostanában. – próbálok oldott formában szólni hozzá, de ahogy végignézek rajta, hirtelen a sírás környékez belülről.

- Kibaszott jó, hogy látlak! Nagyon örülök, hogy eljöttél! Tudtam, éreztem el fogsz jönni, és meg fogsz látogatni... és így is lett... Mikor is beszéltünk utoljára? Úgy egy éve? Gyere, ülj ide... - mosolyodik el, de nem kellemes, ami sugárzik szájmozdulatából. A kín torz vigyora csúfítja el ábrázatát.

Kezemet nem engedi el, mint a fuldokló a szalmaszálat úgy szorítja gyönge ujjaival. Másik karomat használva húzom ki az ágya alól a kisszéket, és arra telepszem.

- Mi történt Veled? – kérdezem. – Nem így szerettelek volna viszontlátni.

- Hidd el én sem. Baj van... nagy baj... Nagyon beteg vagyok... - hunyorít rám, és a szemei sarkában gyöngyöző tükörpont elpattan, és könnyfolyamként folyik végig orrán, száján.


Nagyjából másfél éve láttam utoljára.

Együtt nőttünk fel. Együtt motoroztunk, átvészeltünk minden balhét.

Nem különböztünk egy időben egymástól. Sokan, akik csak felületesen ismertek minket, azt hitték testvérek vagyunk. Velem egyforma magasságú, sportos felépítésű, okos srác volt. A lányok imádták, és nem csak azért, mert jóképű, jó kiállású férfi, hanem azért is, mert kitűnő humor, és briliáns szellemiség is jellemezte. Lojalitásban, szolidaritásban messzemenőkig helytállt, soha nem hagyott pácban, még a legkilátástalanabb helyzetben sem.

Együtt kapott el bennünket a gépszíj.

Hosszú éveken keresztül éjszakáról-éjszakára, tivornyából tivornyára sodródtunk. A lányok bűvölete, az szesz kábítása, a vágyak utáni tobzódás, és a megfogalmazhatatlan hiányérzet a szakadék felé vitt minket. Szervezetünk kizsigereltük, lelkünket elégettük. Szinte teljesen kiégtünk. Úgy éltünk, hogy már-már belehaltunk. A mocskos rock n’ roll...

- Emlékszel? – kérdezte. – A nagy Hard Rock Jamboree 97’-ben? Huh, micsoda négy nap volt az, igaz? – nézett rám elfátyolosodott szemmel.

- Igen, emlékszem... - válaszoltam nagyokat nyelve. – Hatalmas buli volt. Egy napnak tűnt a három éjszaka. Te, meg én, Mikee, Zotya és a többiek... Szandra, meg a csajok... Metallica, és a legjobb barátok: Harley-Davidson, Jack Daniels, Jim Beam, Chesterfield...

- Tudod, hogy milyen sokáig utáltalak. – szólalt meg egy idő múlva. - Pedig hallgatnom kellett volna rád... Jobb ember akartál lenni, és ez nekem akkor fájt... A legjobb barátom voltál… úgy érzetem, hogy elárultál... Már egy jó ideje tudom, hogy segíteni akartál rajtunk... És látod, neked sikerült...


Igen, az akkori zajos életvitel megtette romboló hatását.

Kaptam pár figyelmeztetést, és úgy éreztem, váltanom kell, nem bírom tovább. Egy rosszullétből fakadó kivizsgálás megdöbbentő eredménye tette fel az „i”-re a pontot. Ezt az életformát abba kellett hagynom. Gondoltam rábeszélem, fejezzük be az önpusztítást.

Nem értette meg. Papírkutyának, puhány seggfejnek nevezett, és nagyon megsértődött. Nem látta a lényeget. Nem tudtam hatni rá. Eltávolodtunk egymástól.

Több mint, tíz éven keresztül a legjobb barátok voltunk...


- Te jól vagy? – kérdezi pár perc hallgatás után.

- Megvagyok... köszönöm. – válaszolom halkan.

Régebben, emlékszem, egyszer csak felhívott. Meglepődtem. Általános dolgokról beszélgettünk. Jól esett hallani a hangját. Hosszú idő után újra értekeztünk, de már nem úgy, mint azelőtt. Csak az elmúlt években kezdtünk összejárogatni időnként.

Közelebb húzott magához.

- Félek Haver, nagyon félek... - préseli ki magából a szavakat. – Ez a rohadék szar, ami bennem burjánzik, felzabál!


Rák!

Ez volt az egyetlen szó, szinte ami bénult agyamban megmaradt, amikor a húga felhívott, és sírva közölte: nagy baj van vele. Egy ideje nem volt jól. Hosszú, majd egy éves unszolás után nagy nehezen elimádkozta az orvosokhoz. Az elvégzett vizsgálatsorozat életveszélyes eredményeket hozott. Beutalták. Szövettan, röntgen, kivizsgálások tömege, stb. Eredmény: gyógyíthatatlan tüdőrák áttétekkel. Hihetetlenül hangzott az egész. Egy magas, erős embert nem győzheti le ez az alattomos betegség. A szívemet valami láthatatlan vasmarok szorította össze, képtelen voltam józanul gondolkodni. Napokig gondolkoztam, mit fogok mondani, amikor meglátogatom.

A kórházban, mielőtt a kórterembe értem volna, beszélni akartam a kezelőorvossal. Egy darabig bolyongtam a nyomasztó kórtermeken keresztül. A levegőben klóros tisztítószer és a halál szaga keveredett szinte elviselhetetlenül. Mindenhol emberre távolról sem emlékeztető, jártányi erővel nem rendelkező szerencsétlen élő csontvázakat láttam. Ahogy siettem a termeken keresztül, csak egy pillanatig néztem rájuk, mégis mindegyikük arca fájdalmas képkockánként kitörölhetetlenül égtek be agyam fotóalbumába. Szomorú úton ugyan, de megtaláltam az orvost, akit kerestem.

Az onkológus minden kétséget eloszlatott. Gyógyíthatatlan tüdőrák IV. stádiumban, májdaganatos áttétekkel… Annyira elhasznált volt a szervezete, hogy az gyilkos kór akadálytalanul kerítette birtokába, játszi könnyedséggel emésztette el nagyon rövid idő alatt. Kérdeztem, mit tehetnék érte. Az orvos azt mondta, hogy itt már Ő sem tehet semmit, nem hogy én.

Nem törődött magával, csak a mának élt…

Úgy pár hónapja lehet hátra jobb esetben...


- Még nem vagyok felkészülve. - szól elfojtott hangon.

- Mire? – kérdezem rémülten. – Mire nem vagy felkészülve?

- A Halálra... - suttogva, vontatottan ejti ki a szót, szinte alig hallom.

- Mit nem mondasz Te marha! Meg fogsz gyógyulni, és utána első dolgunk lesz, hogy megkeressük a régi cimborákat. A lányok is biztosan örülnének Neked, na és a...

Félbeszakít.

- Állj le a marketing szöveggel, kérlek! Beteg vagyok, de hülye nem... Beszéltem a dokival elég komolyan pár hete. Nem áltatott, őszinte volt... Hamarosan meg fogok halni…

Ahogyan rám néz, embertelen erőfeszítéssel tudom csak palástolni elérzékenyülésem. Mindketten egymás szemébe nézünk, és szavak nélkül is átérzem rettegését. Engem is legyintett már meg a Halál Angyalának fekete szárnya. Nem tudtam, hogy túlélem-e. Akkor azt érzetem belül, amit most Ő. Csak én túléltem...

- Hogy érted, hogy nem vagy felkészülve? – szólalok meg nagysokára.

- Nem tudom... Annyi dolgom lenne még... ha, lenne még egy esélyem... Megváltoznék, más ember lennék... - hangja elcsuklik.

- Abban biztos vagyok... - erősítem meg.


A nők kedvence volt, mégis egy sem jött el hozzá a bajban...

A társaság középpontja volt, mégsem érdekelt már senkit a sorsa...

A „nagy” barátok tömegéből, senki sem volt arra kíváncsi, hogy szenved-e szükséget valamiben...

Az ember, aki félreértette a népszerűséget, addig volt érdekes, amíg pénze volt, és a felszínes kirakatvilág, a Látszat Démona kerítette hatalmába.

A tömegben lett magányos, és ezt csak akkor látta, amikor már késő volt...

E tévedéséért az életével fizet...


- Nem tudom, hogy kell felkészülni az útra... nagyon félek... nagyon... - megszorítja jobban a kezem.

A felkarjára tetovált egykor büszke koponya mintha értené a helyzet drámaiságát, aszalódott kis pálcikafigurává húzódik össze bőrén.

- Szerintem, nem kell készülnöd semmivel. Nem kell bőrönd, vasalt ing, mint más utazáshoz. Erre az útra nem lehet készülni csak lélekben. Ne erre gondolj! Ne mérgezzük a még meglévő értékes időt azzal, hogy ideidézzük a megmásíthatatlant.

- Igazad van! A dokival megbeszéltem mindent. Holnap hazaengednek. Húgom elintézi vele a fájdalomcsillapítókat és még más formaságokat. Szegénykémnek mit kell átélnie miattam...

- Vele együtt eljövök érted és hazaviszünk, oké? - mondom.

- Köszönöm... - leírhatatlan hála csillog szemében, ahogyan e szavakat kimondja.

- Mindennap átmegyek, és megbeszélünk sok dolgot. Nagyon sokáig voltunk távol egymástól. Van mit megtárgyalni, nem? – kérdezem egy fokkal jobb hangulatban.

- Igen, ez így nagyon jó lesz... Mégsem vagyok egyedül... féltem, hogy így kell mindent befejeznem itt...

- Ne aggódj, nem vagy egyedül. Már nem... - mondom szelíden.

- Igen, már tudom... Menj, már nagyon késő van... Akkor holnap... Barátom. – szól elérzékenyülve.

- Oké, holnap... - engedem el a kezét.


Halkan, mint egy árny szinte suhanva hagyom el a sötét termeket, félhomályba burkolózó égig érő folyosókat. Nyomasztó érzéssel szívemben, tompa fájdalommal lelkemben fordulok gyorsan a széles elkoptatott lépcsőfordulókban. A hatalmas épület belterének roppant méretei annyira valószínűtlennek és félelmetesnek tűnnek ilyen gyér megvilágításban, hogy úgy érzem magam, mint Gulliver az Óriások Birodalmában, a királyi palotában. A bejárat hatalmas kapujában még a portás alakja is szürreális, ahogyan óriás termetével és kifejezéstelen vámpírarcával felém biccent búcsúzóul, és én nagy levegőt véve kilépek a hűvös, ködös éjszakába.

Holnap újra találkozunk...




(In memoriam Iron Mike (1973-2009). Nyugodj békében Barátom! Ne szomorkodj, találkozunk!)

10 megjegyzés:

  1. Meg kell írni az ilyen dolgokat. Ezt szépen megírtad.

    VálaszTörlés
  2. Szomorú történet. Jó viszont, hogy legalább te túlélted, volt erőd hozzá.

    VálaszTörlés
  3. Minden ember életében különböző szakaszok váltják egymást. A bölcsesség kiváltságához sok tapasztaláson keresztül vezet az út. Hogy leláss a szakadék aljára, közel kell menned a pereméhez...

    VálaszTörlés
  4. Ez nagyon szep!Szerintem a baratod buszke lenne Rad." A kezet csak megfogni szabad..."ezek a sorok jutnak eszembe.Sokan orulnenk,ha ilyen ember ulne az agyunk mellett...Valamikor.

    (Orulok,hogy ismerlek).E.

    VálaszTörlés
  5. Talán egyik legnehezebb feladat olyankor erősnek mutatkozni, mikor tudjuk, hogy a szeretett ember menthetetlen. Hatalmas lelkierő kell hozzá. Tisztelet érte!

    VálaszTörlés
  6. Mindenki a saját sorsáért felelős.
    Vannak dolgok, amin nem lehet változtatni. Ezt el kell fogadnia az embernek.
    De megemészteni és megérteni?
    Azt már sokkal nehezebb...

    VálaszTörlés
  7. Az előttem szólok szinte mindent elmondtak. Megindító történet... rettenetes betegség! Minden elismerésem és tiszteletem neked!

    VálaszTörlés
  8. Átélten minden szavát.
    Nehéz bármit is mondani ilyenkor...úgy,mint akkor...

    Szeretettel olvastam: Málna

    VálaszTörlés