2011. május 4., szerda

Utolsó ölelés


Látni akarta. Régen találkozott vele személyesen, de szívének elmondhatatlanul kedves volt. Váratlanul hívták. Látni akarta.

Ez nagyon megijesztette...


Az úton, ahogy hozzá hajtott, egyfolytában a közösen eltöltött időre járt az eszében.

Mosolygós arca végig előtte lebegett, ahogy a történések utat törtek agytekervényei emléklabirintusán.

Egyidősek voltak. Minden találkozáskor, különös boldogság vett erőt mindkettőjükön. Már egészen kicsi koruktól fogva elválaszthatatlanok voltak. Egy fiú, és egy lány. Soha nem bántották egymást, soha nem voltak undokok egymással. Bármit kaptak, megfelezték, egyből a másik volt az első gondolta. Magától értetődően, szavak nélkül...

Ahogy nőttek, úgy nőttek a gondok, amik körülvették őket, de ez csak megerősítette különleges kapcsolatunk. Szerelmi bánatok elsírása, mindig megértő fülekre talált a másik személyében. Eszébe jutottak a képek, ami régi szórakozóhelyeken égett az elméjébe. Emlékezett arra, hogy, mennyire letaglózott mindenkit a lány sokrétű műveltsége, és kivételes szépsége. Tűzbe ment volna érte, ha ő kéri. Senki sem bánthatta, sem szóban, sem tettben, amikor vele volt. Soha, senki...

Figyeltek egymásra, soha semmi és senki kedvéért nem voltak mostohák egymással.

Az iskolák elvégzése után a lány a messzire költözött. Sokat írtak, telefonáltak egymásnak. Nem engedték, hogy a távolság éket verjen kettőjük közé. Amikor beteg lett, nem sajnálta az időt és költséget, sietett hozzá, és ott ült az ágya mellett, fogta a kezét. Fordított esetben is ugyanígy történt.

Sohasem a nőt látta benne. Számára a megfogalmazhatatlan nevű biztonságos központ volt. Sohasem hazudtak egymásnak, nem titkolóztak.


- Hazudott! - visszhangzott fejében az átkozott szó. – Hazudott nekem!

Igen, most a lány megtette. Szinte forrongott a gondolat az agyában! Nem mondta el, milyen betegség támadta meg törékeny testét! Nem beszélt róla, pedig tudta, hogy a rák szép lassan a halálba eszi napról napra! Mivel ritkábban találkoztak, nem fogott gyanút, és a lány finoman becsapta, mikor nemrég szóvá tette túlzott karcsúságát.

- Divatosan vékony vagyok. Tudod, a srácok manapság ezt szeretik. – és felkacagott, mert jól tudta, mi a fiú véleménye az anorexiával kacérkodó nőkről.

- Becsapott! Engem! – gondolta újra.

Életében először nagyon, de nagyon haragudott rá. Eddig a világon mindenről tudott vele kapcsolatban, de a legsúlyosabb dologról mégsem szólt neki. Neki! Ha valakinek, akkor neki kellett volna a nagy bajban melléállnia! Mint eddig mindig! Miért mástól kellett megtudnia hogy súlyos beteg?! Miért mástól kellett megtudnia, hogy most látni akarja?!

- Tudta jól, bármit megteszek, hogy segítsek túlélni a kórt! – forrongott magában. - Nincs olyan akadály, amit le ne küzdenék, azért, hogy újra boldognak, és egészségesnek lássam!


Haragja a megtett út kétharmadánál már elpárolgott, átalakult. Iszonyatos félelem, és aggódás váltotta fel.

- Istenem, biztosan meg volt az oka, hogy nem mondta! – gondolta egyre fokozódó rettegéssel - Annyira szeret, hogy nem akarta mondani... Drága Butuskám! Azt hitted, hogy idővel nem derül ki? Nem fogom észrevenni, hogy nagy baj van? Mit gondolhatott, amikor elhallgatta előlem? Nem tudom...

Most csak egy dolgot tudott. A szíve nagyon fájt, és valami erősen fojtogatta a torkát...

- Nem, nem hiszem el, hogy ilyen nagy a baj! - de legbelül egy baljós érzés mást sugallt.

Hosszú út után, megérkezett a jól ismert ház elé. Az idő borongós, de eltörpült lelke félelmetes viharához képest. Nem mert kiszállni a kocsijából. Nagyon félt attól, hogy milyen látvány fogadja. Elrévedezőn bámult ki a szélvédőn keresztül, de nem lát semmit. Nem csak a szemét folyamatosan elhomályosító könnyfátyol miatt. Belsője blokkolta látómezőjét. Csak Őt látta...

Lassan magához tért. Elmaszatolta a sós nedvességet arca redőin, és erőt vett magán. Kiszállt, és lassan elindult a bejárat felé.


A hosszú árkádsoron szomorú ismeretlenekkel találkozott. Groteszk szobrokként ácsorogtak egykedvűen. Mások jöttek-mentek. Szemük sugara csak egy pillanatra súrolta az alakját. Fájdalmas némaságuk növelték a benne bujkáló pánikot. Mikor a szemöldökfa alatt haladta át, síró rokonok rontottak neki. A kétségbeeséstől tébolyultan, fonódtak rá, mint hűsevő növények gyilkos indái. Ölelésük vadállatokéhoz volt hasonló, amik éppen legyengült áldozatukat tépték darabokra. Arcukat kifejezéstelen torz ábrázatban uralta a fájdalom. Érthetetlen nyelven üvöltöttek az arcába. Üdvözlő csókjaik harapás volt, amik nem csak a bőrét hasították fel...

Kívülről és belülről úgy érezte, pillanatok múlva összeroskad. Forgott a világ, és lassan nem tudta már, hogy hol van. Végül a teste nem hagyta el, kisvártatva összeszedte magát. Kitárja a nehéz tölgyajtót, és belép a szobába.


Itt van. Ettől félt egész életében. Félhomály volt, de kivette a szeretett kis alak kontúrját. Odalépett a nagyméretű, faragott ágyhoz. Lábai elgyengültek hirtelen. Finoman letérdelt és a gyalulatlan fapadlót bámulta.

Valahonnan erőt merített, és a lányra emelte tekintetét. Annak arca beesett volt, ábrázata furcsán megnyúlt. Hófehér bőre nyomokban sem emlékeztette arra az üdeségre, ahogy eddig ismerte. A lány szemei lassan kinyílnak. Tekintete homályos volt. Ahogy rá nézett, egy pillanat alatt szakadt el tartása vékony fonala. Ráhajolt az ágyra, és átkarolta a lány vékony testét. Minden szó nélkül hangtalan sírás rázta. Soha nem érzett fájdalom lett úrrá rajta. Megfogalmazhatatlan kín hegedült szíve húrjain...

Valakik kimentek a szobából, ketten maradtak. Érezte a lány finom kis kezével hajába túr, és nagyon halkan suttogta:

- Ne sírj, akkor én is sírok...

A szemébe nézett, és kérdések tömege tódultak az agyába. Annyi miértet hörögne, megannyi gondolatot. De nem tudott megszólalni. Nyelve tapló, szája merevvé vált. A lány tudta, hogy mivel vívódott. Elhaló hangon csak ennyit mondott:

- Ne mondj semmit, én tudom... Megértelek, ha dühös vagy. Kérlek, bocsáss meg ezért az egészért... Csak még egyszer látni akartalak. Látnom kellett téged... Bocsáss meg...

Csak nézte szótlanul sokáig. Még mindig néma volt...

Egyszer csak hirtelen, mintha az őrület legyintette volna meg, úgy érezte, hogy legyőzhető mindaz, ami a lányt fogva tartja. Végre remegő hangon megszólalt.

- Kérlek, ne menj! Nem hagyhatsz itt! Nem lehet, hogy elmenj! Mindent megoldunk, eddig is sikerült megoldanunk a gondokat, emlékszel? Mindig sikerült! Megoldjuk ezt is! Kérlek, válaszolj!

A lány válasza, a szeméből vastagon csorgó könnyek voltak. Maradék erejét összeszedve nyakába kapaszkodva felhúzta magát egészen az arcáig. Megcsókolta, és a fülébe suttogta:

- Minden jó volt ebben az életben veled... Még ez is… Szeretve a legvégsőkig... Kivételesen szerencsés vagyok... Szeretlek, Isten veled... – és aláhanyatlott a karjában.

Beléhasított a kegyetlen felismerés: a lány nem mozdul meg soha többé.

Abban a pillanatban fogta fel az egészet...

4 megjegyzés:

  1. ......................................átjár a történet....

    VálaszTörlés
  2. Volt, mikor sok írás egyformának tűnt. Egyformának azért, mert számomra negatív, rossz, gonosz, önző, ön- vagy mást sanyargató, dacos, kevély, pusztító dolgokról szólt. Hiányoltam a boldogságot, a mókát, a viccet, a könnyedséget,a színeket, tarkaságot.
    Lehet, hogy „csak” annyi volt a baj, hogy nekem volt elegem sok dologból…és olyankor hajlamos az ember pár mondat, vagy az iromány szimpla csontváza alapján ítélkezni. Végigpörgetni az egészet, belekapni, imitt-amott beleolvasni. És ha olyannak ítéli meg, ami a számára nem kívánatos skatulyába esik, akkor már nem is kíváncsi arra, hogy a csontvázon van-e hús, van-e bőr?

    Nem egyformák az írások.
    És vannak benne színek.
    Koppanások, ódon ajtók nagy, nehéz kilincsének nyikorgása, súlyos szavak, furcsa hangok. Néha meg némaság…és egy-egy érintés, ami az egyik történetben az életet adja neked, a másiban pedig örökre megsemmisít.
    Nekem mindegyik amolyan skicc. Egy életkép. És mindenkinek tud valamit adni.




    M:]

    VálaszTörlés
  3. Nehéz egy ilyen írás után "megszólalni".. Ott voltam a faragott ágyban lehunyt szemmel, és ott voltam a gyalulatlan padlón térdelve. Megérintett. Elismerésem Zsédely !

    VálaszTörlés
  4. Amikor az ember tanúja ilyen tragikus jelenetnek, akkor sokáig belefagy a szó...
    Nagyon sokáig...

    Köszönöm.

    VálaszTörlés