Kopogtattak
az ajtón...
Jack
nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni
fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült.
- Ki a
faszom lehet az? – gondolkodott félhangosan. – Csak nem az a ringyó jött
vissza?
Az
utolsó képkockák megelevenedtek a fejében. Ordított, és talán meg is ütötte, de
erre nem emlékszik tisztán. Az meg sírva elrohant. Pedig, csak egy görbe estét
akart az új titkárnőjétől...
Újabb
neszekre figyelt fel. Kénytelen volt felegyenesedni. Ahogy függőleges helyzetbe
került erős nyilallás hasított a fejébe. Igen, a névrokon tudatta jelenlétét...
Jack Daniels... Fújt egyet, és már tisztábban hallotta a világot maga körül.
-
Kopogtak volna? – tűnődött. – Ki a fene jönne hozzám még ezen az estén?
Újra hallotta
a zajt az előszoba irányából. Átkozódva megpróbált felállni. Az asztalra
támaszkodva sikerült a manőver, és imbolyogva kissé, de elindult a bejárat
felé.
Újra
kopogtak, de már erősebben.
-
Megyek már! – ordította keresetlenül. – Azt azért ajánlom, hogy fontos legyen!
Ne hiába zavarj, mert már előre sajnállak azért, amit kapni fogsz, ha nem
lényeges a dolog...
Kiért
az előszobába. A falhoz dőlt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Hátrasimította
félhosszú haját, ami egyfolytában a szemébe akart lógni. Vett egy nagy levegőt,
és kitárta a nehéz faalkotmányt.
Egy
óriási alak állt az ajtóban.
Amikor
meglátta a hórihorgas figurát a küszöb előtt, fanyarul elkezdett nevetgélni.
- Te ki
a faszom vagy? – kérdezte nem túl kedvesen. – Kicsit öregnek látszol ahhoz,
hogy cukorkát kunyeráljál tőlem Halloween éjszakáján.
Valóban,
az óriási alak lehetett úgy hét láb magas, és az öltözéke is valami
kísértetfilmbe illő kosztüm lehetett. Régi szabású, kopott kocsiskabátot
viselt, ósdi cilinderrel kiegészítve. A fejfedő alatt egy szürke, csontos arc
nézett kifejezéstelenül a semmibe. Mélyen ülő világosszürke szeme félelmetesen
világított ki az ábrázatából. Ahogy lenézett Jackre, abban meghűlt a vér.
- Önért
jöttem. – szólat meg.
A
hangja mély volt, és félelmetesen vészjósló.
-
Értem? – hüledezett a másik, de egy pillanattal később elvigyorodott. – Ó,
igen, ez érdekesen hangzik. Miért is? Na jó, belemegyek a játékba! Fáradj csak
be, és kiderítjük, mit is keresel itt...?
Kitárta
teljesen az ajtót. Az óriás nehéz léptekkel elindult a tágas nappali irányába.
- Ki a
picsa ez az alak? – gondolta magában Jack, amint előre ment, hogy útbaigazítsa
a jövevényt. – Kíváncsi vagyok, ki ez...?
Miközben
hellyel kínálta a félelmetes figurát, hátranyúlt, és megelégedetten
konstatálta, hogy nehéz 45-ös Coltja a nadrágján pihent szolgálatkészen. – Ha
bármi gáz lenne... – simított végig a fegyver markolatán.
- Nos?
– kérdezte higgadtan a cilinderest. – Mit is akarsz pontosan?
- Önért
jöttem Jack Hamilton Daniels. – válaszolt hidegen a kérdezett. – Az ön ideje lejárt.
-
Tessék? – ijedt meg Jack. – Ez valami rossz vicc?
- Nem,
ez az igazság. – szólalt meg a lehető legkomolyabban az óriás. – Itt az idő.
Jack
hirtelen nem értette a dolgot. Mi az, hogy az ideje lejárt? Mit zagyvál össze
itt ez a barom? 45 éves, elég tettre kész férfi volt. Mi az, hogy lejárt az
ideje? Elkezdett remegni a lába, mégis megpróbált magabiztosságot erőltetni
magára.
-
Lejárt az időm? – kérdezte kétkedéssel a hangjában. – Az nem lehet. Nézz csak
rám! Nem vagyok éppen mai gyerek, de még most is bárkit elverek, ha szemtelen.
A golfpályán nincs ellenfelem, fekve 120 kilóval nyomok. Még nem vagyok
aggastyán!
- Ez
nem ettől függ. – szólt a másik röviden.
Jack
hirtelen hátratolta a székét, és felemelte a hangját.
- De
igen, ettől függ! – mondta hangosan. – Mi az, hogy lejárt az időm?! Kéthavonta
járok a legjobb orvosokhoz kivizsgálásokra! Minden leletem jó, és az egészségem
nagyon is jól szuperál!
- Nem
ettől függ. – szólt újra a cilinderes.
Jacket
elhagyta a higgadtsága. Dolgozott benne a szesz és az adrenalin. Hirtelen
felugrott az asztaltól, és magából kikelve ordítani kezdett.
-
Mégis, ki a kurva anyád vagy te, hogy bepofátlankodsz hozzám ünnepnap, és
megfenyegetsz?! – és előkapta revolverét. – Én meg azt mondom, hogy a te időd
járt le, te szemétláda!
Remegő
kézzel felhúzta a fegyvert, és a jövevény homlokára emelte.
- Na mi
van, bazd meg?! – üvöltötte. – Kilyukasztalak, mint egy tetves kóbor kutyát! Na
ugye, erre nincs nálad semmilyen okos válasz, igaz?!
Az
óriás csak ült nyugodtan. Ábrázatán nyoma sem volt a félelemnek. Szemrebbenés
nélkül állta a rettegő ember tekintetét. Hideg, mély hangján megszólalt.
- Nincs
értelme. – mondta nyugodtan. – Tegye el...
- Még
parancsolgatsz is?! – kiáltotta Jack. – Nálam a stukker, és ő parancsolgat!
Kinek képzeled magad, te fasz?!
-
Higgye el, nincs értelme. – szólalt meg újra a cilinderes és kissé előrehajolt.
– Tegye el, és menjünk...
- Én
nem megyek veled sehová! – ordította a másik. – Te viszont a túlvilágra utazol
most!
Meghúzta
a ravaszt. Fülsüketítő dörrenéssel adta jelét a Colt, hogy kiválóan működik. Jack
eszelősen figyelte, hogy az óriási alak puffan-e a földön, de lövés hangján
kívül nem hallott semmit. A lőpor füstön keresztül is jól látható volt, hogy a
jövevény ugyanúgy ül a helyén, mint előtte. A férfi erre felordított, és
meghúzta újra az elsütőbillentyűt. Újra és újra. A dörrenések egymás után
visszhangzottak a teremméretű szobában. Jack vadul tüzelt addig, amíg töltény
volt a forgódobban. A hatodik robaj után már csak a szerkezet fémes csattogását
lehetett hallani...
Önkívületi
állapotban hátrált a falig, ahol az antik tálalószekrény megállította. Csengett
a füle, és kissé homályosan látott. Ahogy tisztult a levegő, jobban látta az
asztalt. Látogatója még mindig a helyén ült! Halálra rémült.
- Ez
nem lehet... – kerekedett el Jack szeme. – Egy medve is megdöglött volna... Mi
ez?
Zihálva
kapkodni kezdte a levegőt, kiesett a kezéből a fegyver. Megtámaszkodott a
szekrényben, és percekig tartott, amíg annyira összeszedte magát, hogy meg
tudjon szólalni.
- Ki
vagy te? – kérdezte elfúló hangon. – Ki a fene vagy te?
-
Szedje össze magát. – szólalt meg az óriás. – Mennünk kell.
Jack az
asztalhoz tántorgott, és leült. Vett pár nagy levegőt, és összeszedte minden
bátorságát, hogy a kísérteties alak szemébe tudjon nézni.
-
Figyelj ide! – kezdte kapkodva. – Nem tudom, ki vagy, de van egy ajánlatom.
-
Tudom, mit akar mondani. – szólt az óriás. – Ne húzza az időt, nincs semmi értelme.
- Várj!
– kérte szinte sírva. – Én gazdag ember vagyok.
-
Tudom. – szólt a másik. – Mindent tudok magáról.
- Várj
már egy kicsit! - kérte. – Hadd, mondjam végig! Mondj egy összeget... Mondj
annyit, amennyit nem szégyellsz! Megadom!
-
Látom, nem érti. – mondta hidegen a cilinderes. – Ez csak ezen a világon van
így.
- Akkor
mit tegyek, hogy még maradhassak? – kérdezte Jack könyörögve. – Mit adjak, hogy
még ne legyen vége?
-
Semmit. – ábrándította ki a jövevény. – Ez nem alku kérdése.
- De én
jó ember vagyok! – fakadt ki könnyek között. – Hidd el, sokan szeretnek!
- Nem
hinném. – válaszolt a másik.
-
Kérdezz csak meg másokat! – siránkozott. – Nyugodtan kérdezd meg azokat, akik
ismernek!
A
kísérteties figura egy pillanatra becsukta a szemét. Jack azt érezte, mintha
nem lenne egyedül a saját fejében. Egy hang távolról azt suttogta: emlékezz! És
hirtelen minden akarata ellenére, elindult egy film az emlékeinek
filmszínházában...
Egy
nagy ház hatalmas szobáiban gyerekek szaladgálnak.... Már gyerekkorában sem
szerette, hogy második... Egy előre kitervelt, bosszúból elkövetett
gáncsolás... a lépcsőn zuhanó gyermek sikítása... Csak az életét tudták megmenteni,
a mozgását nem... Nem volt bűntudata... Testvérét a mai napig ugratja a
kerekesszékével…
Elhalmozták
mindennel, mégis semmi nem volt elég jó neki... Mindig az kellett, ami a
másé... Lucy nem őt választotta a gimiben... Lucas tetszett neki jobban... Ő
ezt nem hagyta annyiban... Nem hagyhatta annyiban... Egy látszólag baráti
korcsolyázás hárman... A jeget már előtte valaki megrepesztette a nádas
mellett... a lány túlélte, de évekig a pszichiátrián maradt...
Dr.
Wormwood nem díjazta azt, aki nem tanult... De a Harvardon mégsem bukhatott
meg... A történelem amúgy is baromság... Megvárta, amíg átszalad a mellékutcán
a boltból kijövet... Mire nem jó egy új autó...Vicces volt, ahogy felrepül,
leesik... És többé nem mozdul... Senki sem látta a balesetet...
- Az
már régen volt! – kiáltotta. – Igazából egyiket sem úgy akartam! Nem tehetek
róla, hogy így sikerült!
A
moziszékéből azonban nem tudott kiszállni. Láthatatlan erő nyomta vissza az
ülésbe...
Az apja
képe... Mennyire bízott benne... Ráhagyta a cégét... De nem csak őrá... Annak a
kurvának adta a felét... Nem is volt az igazi anyja... Kileste egy szerelmi
találkán... Hirtelen csaptak fel a lángok... Az ajtó valahogy nem nyílott... A
motelszoba teljesen leégett... A bent lévők nem élték túl...
- Elég
volt! – ordította. – Elég!
Számtalan
arc rémlett még fel... Sok megalázott alkalmazott, akik nála dolgoztak... Sok
megalázott férfi, és kihasznált nő... Hazugságok, csalások, átverések, erőszak
csupán a pénzért… Nem volt senki, aki szerette volna önzetlenül... Csak saját
magáért...
- Oké,
hagyd abba! – üvöltötte magán kívül. – Könyörgöm, hagyd abba!
Az
óriás egyszer csak kinyitotta a szemét, és a gyötrelmes emlékfolyamnak is vége
szakadt. Jack kiizzadva borult az asztalra...
Nehezen
emelte fel a fejét. Verejtéktől iszamós arcát kezébe temette.
-
Istenem! – nyöszörögte. – Micsoda förtelmes és szánalmas egy élet volt az
enyém...
Átnézett
az asztal túloldalára, remélve, hogy ott üres széket fog látni. De a látogatója
még mindig ott ült. Közönyösen a szemébe nézett. Jack majdnem belehalt a
tekintetébe.
-
Megváltozom, jó? – szólalt meg hirtelen. – Mindent jóváteszek.
- Már
nem lehetséges. – mondta az óriás. – Volt rá elég ideje...
- Mi
lesz velem most? – kérdezte megtörten. – Mi az ítélet?
- Nem
ítélek, csak végrehajtok. – válaszolt a másik. – Itt Önnek ennyi volt.
Jack
nagyot sóhajtott. Érezte: már nincs választása. Lejárt a rászabott idő. Rosszul
használta ki mindazt, amit az élet adott neki. Bármit is történne, nem tudja
megváltoztatni a múltat. Ez a tény most jobban fájt neki, mint az, hogy az
életének vége.
- Oké,
értem. – szólalt meg megtörten. – Ihatok még egyet az indulás előtt?
A
cilinderes figura nem válaszolt, így két poharat vett maga elé. Lassú
mozdulatokkal tekerte le a Tenessee viszkisüveg kupakját, és színültig töltötte
a poharakat.
- Te
nem iszol? – kérdezte az óriástól. – Egyedül nem iszom.
Az nem
szólt egy szót sem, csupán közönyösen bámulta.
- Jó,
megiszom a tiédet is. – mondta, miután kérdésére választ nem kapott. – Akkor:
proszit!
Lehajtotta
az erős szeszt. Élvezte, ahogyan a bensőjében szétárad a viszki kábító
bizsergése. Kiélvezte a pillanatot, és a másik pohárral is lehajtotta. A jóleső
kábulat kissé hatalmába kerítette. Torzan elvigyorodott, és kihúzta magát.
- Ideje
indulnunk. – szólalt meg az óriás, és Jack felé nyújtotta a kezét.
A férfi
egy pillanatig habozott. A másik hatalmas kézfejét bámulta. Széles tenyér,
hosszú csontsovány ujjak, pergamenszerű, szürke bőr. Nehezen tudta elképzelni,
hogy megfogja ezt a kezet. Félelmet, undort, és valami végtelen szomorúságot
érzett. Az óriás szemébe nézett, az alig láthatóan bólintott. Bár minden
érzékszerve tiltakozott ellene, lassan felemelte ő is a kezét. Nagyon félt, de
ugyanakkor félelmébe némi megnyugvás is vegyült. Ahogy átnyúlt az asztalon,
könnyek gurultak le az arcán. Amikor megmarkolta a kinyújtott kezet, minden
elhomályosodott körülötte...
Jack
nehezen mozdult meg. Az erős szesz megtette hatását. Megpróbálta felemelni
fejét az asztalról, de csak többszöri próbálkozásra sikerült. Valami zaj keltette
fel mély álmából. Rosszul érezte magát, és fuldokolni kezdett. Zihálva emelte
fel a fejét az asztallapról.
- Ez
durva volt, bassza meg! – hörögte nyálcsorgatva. – Mi történt velem?
A feje nyilallt,
de most nem törődött vele. Körbenézett, megtapogatta magát, és felkiáltott.
- Csak
álmodtam! Csak álmodtam az egészet!
Hátranyúlt,
és a pisztolyát kereste. A revolver pontosan ott volt, ahol annak lennie
kellett: a tokjában a nadrágjába beakasztva. Hirtelen előrántotta, és
kifordította a dobját. Minden lőszer benne volt!
- Nem
igaz az egész! – örvendezett.
Örömében
töltött magának egy kis viszkit a fejfájásra.
– Beütött
a pia, és beparáztam egy látomástól?! – tűnődött. – Mindegy, ez nagyon durva
volt... Azért az új titkárnő maradhatott volna! Elrohant a kis ribanc! Magának
kereste a pofont! Mégis mire másra gondolhatott volna, amikor elhívtam
vacsorázni? Nem baj, ezért holnap úgyis, kirúgom...
Lehúzta
az italt, és közben valami zajra lett figyelmes.
Kopogtattak
az ajtón...
"Sorsod elől élve nem menekülhetsz!" :-)))
VálaszTörlésMors omnia solvit...
TörlésNagyon tetszett.... Örülök, hogy úja olvashattam az írását.
VálaszTörlésÉn örülök, hogy olvasott, és elnyerte tetszését a fenti kis írás.
TörlésKöszönöm a bejegyzését!
Jó volt hosszú idő után a hozzászólását felfedezni a megjegyzések között.