Te meg én

A kellemes tavaszi langyos szél olvasztja fel érzékszerveim, ezen kimondottan sötét éjszakán. A hold sem világít, csupán árnyékosan tetteti jelenét, mintha félne, tartana valamitől.
Biztosan Tőled.
Ahogyan az erkélyen a csillagos eget bámulom, és csak nézem a feketés ismeretlent, a hirtelen jött légáramlat figyelmeztet a szoba ajtajának nyílására. Megfordulok.

Megjöttél.
Tudom, és érzem is.
Mint minden alkalommal, amikor találkozunk.

Bevallom, pontosan nem emlékszem, hogy is kezdődött különös kapcsolatunk, de attól a pillanattól fogva éreztük egymást, első szemkontaktusunk óta. Az első táncunk, az argentin tangó heves vérforraló dallama, úgy áradt szét testemben, mint a morfium, és ugyanúgy bénítottál is meg. Sötétbarna szemed szinte feketévé szűkülve babonázott, és finom kezed érintése, mint százezer elektromos volt halálos bizsergése, ahogyan végig suhantunk a parketten. Hangod csilingelő tónusa a legszebb hangcsokor volt gyarló fülemnek, és nevetésed hullámára a legkeserűbb abszint mérge is édes méz nektárjává változott a számban. Amikor messze voltál, és sokáig nem láthattalak, akkor is tudtam, mi történik veled, és megdöbbentő módon, Te is így éreztél engem, mint később elmesélted.
Minden mondatot egyszerre, ugyanúgy kezdtünk, még levegőt is ugyanabban a minutumban vettünk. Szavak nélkül is értettelek mindig, elég volt, hogy csak nézzelek.

Ez nem szerelem.
Annál sokkal több. Egy szürreális látomás a valóság arcba köpésével. Létezők a valótlanságban. Élők a halottak között.
Talán az utolsók, kik úgy élvezik, habzsolják egymás létét, testét, lelkét, mint egykoron a férfi és nő valódi érzésiben minden megjátszás, álarc nélkül. Megfogalmazhatatlan szeretet, szerelem, félelem, öröm, boldogság, fájdalom, bűn és megbocsátás és még ki tudja mennyi szélsőséges emberi érzés furcsa olvasztótégelyének elegye.
Mint, kábulatfüggő lélek elkorcsosult testének a narkotikum bódító megváltása, úgy várom, az alkalmat hogy belélegezhessem illatod mikor, magamhoz szorítalak gyengéden.
Nem adataik meg, hogy veled élhessek.
Viszont nélküled sem tudok…

Ahogy a szobán keresztüljössz irányomba, a gyér gyertyafényben is megerősítem magam abban a hitemben: a nő a legszebb a világon.
Gyönyörű vagy. Hátborzongatóan gyönyörű. Nem tudom, hányszor mondom ki még ezt, de tompa agyam nem talál szebb szót. Talán, a hold valóban fél tőled…
Fekete, dús hajad, mint Medúza kígyófürtjei omlanak izgalmas vállaidra. Tökéletes arcéled kreol harmóniája, nagy mélybarna szemeid, pisze, szinte pimasz orrod, vastag, szinte már túlzó ajkaid összhatására mindig az a jól ismert bizsergés forrósága önti el a szívem.
Az arányosság szimbóluma lehetnél. Hihetetlenül szimmetrikus telt melleid hullámzását nem takarhatja el a csipkéből készült fekete blúz, sőt sejtetni engedi egy felületes szemlélő számára is, hogy e szépség nem lehet földi eredetű. Vékony derekad, kissé széles csípőd elmondhatatlanul nőies, izmos hosszú combjaid, és formás vádlid sziluettje elkábítja maradék férfiúságom, kissé átjárja testem a vágy, és egy hirtelen mozdulattal elindul ágyékom irányába…

Szinte alig tudok rólad valamit, mégis úgy érzem, ismerlek már ezer éve.
Soha nem kérdezgettelek, csak azt mondtad el, amit úgy gondoltál, hogy rám bízhatsz, és Te is megtiszteltél diszkrét hallgatásoddal. Nem érdekel, hogy ki voltál, csak az, ki vagy most…

Itt állsz előttem.
Itt vagy újra ebben a jól ismert félhomályban.
Szemed az enyémbe akasztod, és kezeiddel a tarkó irányából a hajamba túrsz. Én átölelem izgalmas derekad bal karommal, jobb kezem mutatóujjával kihajtom fekete hajtincsed gyönyörű szemedből. Lassan közelebb húzlak magamhoz. Csak nézünk egymás szemébe, és mindketten olvassuk a másikból, hogy mi történt vele a legutolsó találkozás óta.
Lassan, a hangtalan kommunikációnk áramlása, mintha lassulna, lélegzeted viszont szaporább lesz, az enyém nem különben. Még közelebb húzlak, már elég szorosan tartalak, de téged ez sohasem zavart. Tudom, nem vagy cukorból. Soha nem lehet olyan édes, mint Te…
Fejed lassan elfordítod, én is ösztönszerűen, de az ellenkező irányba mozdulok. Szemed behunyod, és mintha szólni akarnál, kinyitod istennői ajkaid. Tudom, nem beszélni akarsz most, nagyon is ráérünk még arra. Most én túrok a hajadba, és fejecskéd közelebb vonom az enyémhez, és lassan a szád az enyémhez tapad. Ez a csók legfinomabb érzés ezen a világon. Amikor, egyszer erről a siralomvölgyről el kell távoznom, így szeretnék menni. Egyre gyorsul valami bennünk, egyre vadabbul markoljuk egymást, ahol érjük. Megszédülve a széles ágyra zuhanunk. És közben csókolózunk…

Szerencsére, a légáramlat újra felélénkül, a sötétítőfüggöny nehéz brokátjába kap kissé, és az erkélyajtó nyílására megadón ráborul. Testével takar el minket kíváncsi irigy szemek elől, akik esetleg az utcafront felől kíváncsiskodnának a sötét éjszakában. Gondoskodik zavartalan boldogságunkról, amelynek oltárán oly ritkán áldozhatunk különleges szerelmünkön keresztül, ahol csak két szónak van jelentősége: Te meg én…