Fojtogató létingovány

Az Sors főáramlata egy mellékágba sodorta élete sajkáját.
Egyre lassult az áramlat, és ő is egyre lassult vele együtt. Ahogy a Történések Vízébe bámult, és látta, hogy az is egyre változik. A kristálytiszta, friss víz átalakult zavaros, állott ragaccsá.
Egy ingoványban állt meg. A kellemes, hűsítő szellő helyett a posvány émelyítő, meleg bűze járta körbe. Elfogta a rosszullét, a rátelepedett rothadás szaga fojtogatta. Valamilyen erő arra kényszerítette, hogy a kis fa hajócska oldalsó peremén keresztül alant nézzen az őt fogva tartó masszába.

A nyúlós zöldesszürke matériában kavargó kaotikus örvényhalmaz lassan számára is látható módon formált alakot. Alakokat látott. Az alakok mozogtak. Olykor magukkal voltak elfoglalva, máskor hirtelen ötlettől vezérelve egymással léptek kontaktusba. Érdekes módon időnként kedvesnek tűntek egymásnak, majd egy hirtelen, gyors váltással ellenségként méregette egyik a másikat. Ahogy észrevették, hogy ő figyeli őket odafentről, hirtelen mind elindultak felé, rohamléptekben közeledtek.
Ahogy közelebb értek, már látható lett az ábrázatuk, amin nagyon meglepődött.
Hisz Ő ismeri ezeket a figurákat! Már látta őket valahol! Igen, ismerősek az arcok, csak akkor még nem csúfította vonásaikat semmiféle vad indulat.
Félelmetesen gyorsan száguldottak irányába e megdöbbentő lények, mire felemelkedett volna a hajóperemtől, azok már nagy lendülettel emelkedtek ki a dágványból, és berántották maguk közé őt is.

Elernyedve hagyta, hogy körbevegyék, és ráakaszkodjanak. Süllyedtek egyre gyorsabban, egyre mélyebbre. Szorosan közrefogták, szemükben csillogó élvezettel rángatták a sötét vég felé.
Mindegyiknek kajánsággal villogó, álnoksággal telt szemébe nézett, és közben felismerte őket egytől egyig. Emlékezett…
A Függőre, akinek az ő kitartása fájt annyira…
A Gyengére, aki az ő erejét gyalázta folyton…
Az Álszentre, aki az ő hitét kicsinyelte szüntelen…
A Hivalkodó, aki az ő puritánságából űzött viccet…
A Tobzódó, aki az ő mértékletességén gúnyolódott…
Az Élvhajhászra, aki az ő erkölcseit támadta vadul…
A Kicsinyesre, aki az ő bőkezűségét vonta kétségbe…
A Hazugra, aki az ő szavahihetőségét bántotta orvul…
A Szívtelenre, aki az ő érzéseit minősítette keresetlen…
Az Árulóra, aki az ő lojalitását tette kétkedés tárgyává…
Az Önzőre, akinek az ő segítőkészsége fúrta az oldalát...
A Gyávára, aki az ő bátorságán élcelődött mások előtt…
A Nímandra, aki az ő sajátos stílusát szidta szakadatlan…
Az Erőszakosra, aki az ő szelídségét ócsárolta állandóan…
Az Alakoskodóra, aki az ő egyenességét állította pellengérre…
Az Irigyre, akinek az ő nagyvonalúsága hasogatta kérges lelkét…
A Gonoszra, akinek az ő jósága okozott álmatlan éjszakákat…
Igen, ismerlek benneteket egytől egyig. – gondolta.
Amíg érdekükben állt, addig kihasználták. És ő segített önzetlenül. Mindenben.
Csak egy dologban nem tudott. Nem tudta megváltoztatni az alapvető énjüket, ami a kérések hátteréből mozgatta azt…
Most ők húzzák le az örvénylő végtelenbe a biztos vég irányába, hogy elveszejtsék.
Vad kárörvendő vigyoruk az orgyilkos acéljaként szúrta megsebzett szívét…

Nem! Nem engedheti, hogy csak úgy gyengén átadja magát az enyészetnek. Nem lehet vége ilyen méltánytalan módon. Harcolnia kell! Még ha most mindenképpen el is kell mennie ebből a világból, akkor is megmutatja ki ő!
Ahogyan megfeszítette magát, újra érezte erejét izmaiban, felizzott az a régi láng szívében, az erő a lelkében, amik együttesen mindig azzá tette őt, ami mindig is volt.
Az angyal szelídségét az ördög dühe váltotta fel.
A groteszk lények hátrahőköltek. Meglepődésüket jeges félelem fagyasztotta torz valójukra. Hirtelen eliramodtak, csak a menekülésben láttak lehetőséget arra, hogy semmit sem érő irhájukat valamilyen módon megmentsék. Egy sem állt szembe vele, nem volt mersze felvállalni a nyílt küzdelmet. Láthatóvá vált valódi énjük, gyáva valójuk…

Nem foglalkozott velük, megvetően nézett utánuk, ahogy eltűntek a mocskosan zavaros vízörvényben. A feje fölött világosodó felszín irányába nézett. Elérhető-e az áhított napfény, mielőtt az utolsó lélegzetfoszlány elhagyja izzó tüdejét?
Meg kell próbálnia.
Minden erejével elrugaszkodott. Úszott, ahogyan bírt. Elszántságát nem lassíthatta a testére csavarodó rothadó hínárnyalábok visszahúzása. Folyamatosan tisztult az ingovány moslékja körülötte…
Egyre feljebb és feljebb ért, már-már karnyújtásnyira van az áhított felszín. Akarata tettre bíztatta, csupán fizikuma feszegette végső határait. Gyerünk, még egy kicsit…
Karja elernyedt, érezte, a teste feladta…
Sohasem tud már visszatérni élete parányi fahajójába…

Jótékony zsibbadás vett erőt kifáradt testén, és megadta magát az elkerülhetetlennek.
Az utolsó buborék is elhagyta ajkait…
Rosszakarói győztek… Mégiscsak sikerült végleg legyőzniük…

Hirtelen rántást érzett, mintha valami elementáris erő tőből próbálná kiszakítani erőtlen karját.
Emelkedik. Az nem lehet. Úgy gondolta, hallucinál. Az utolsó képkockát a végső snitt előtt…
A következő pillanatban megváltozott a közeg.
Hatalmas hördüléssel égető érzés hasított a tüdejébe.
Levegő!
Hogyan történhetett ez? Vagy ez már a Halál utáni ismeretlen világ?
Kinyitotta a szemét. A nap vakította el. Még sohasem örült ennyire a tündöklő égitestnek.
Percek teltek el, amíg mozdulatokra ragadtatta el magát. Felkönyökölt, és bágyadtan körbenézett. Kis vízi faalkotmánya mellett szorosan egy ugyanolyan hajócska állt.
Megerőltette a szemét, és örömében majdnem felkiáltott.
Egy olyan ember mosolygott vissza rá, akit nagyon szeretett, és aki mindig is fontos volt számára. Egy Barát! Életük kis sajkái sokszor úsztak együtt a Sors gyorsfolyamú áramlatán.
Amikor már mindent veszve látott, önerejéből nem sikerült túlélnie az ellen támadását, nem gondolt arra, hogy valakinek ő is fontos lehet, és az utolsó pillanatban megmenti gyarló létét.
Most vált számára nyilvánvalóvá, az Igazi Barát soha nem fogja hagyni, hogy elvesszen, bármekkora nagy is a gondja, és akkor sem, amikor győzni látszik a túlerő… Soha nem hagyná… Soha…

Kifújta magát, és lassan visszatért belé az erő.
A másik is látta, hogy jobban van, fejével intett, hogy induljanak. Kivezeti őt ebből a halott ingoványból, amikhez hasonlóba nagyon sokszor sodródunk életünk folyamán. Ahogyan nekifeszült az evezőinek, látta hogyan változik a környezet. Az elhalt, magányos fatorzókat felváltotta a zöldellő, buja vadon, a bűzlő, ragacsos massza átalakult friss gyöngyöző áramlássá…
Követte barátját a visszaúton bizalommal…
Tőle nem tartott, ő bizonyított, sorsuk összeforrt.
Visszavezette az irányba, ahol folytathatja…
Az életét…