2010. április 21., szerda

Egy kislány


Egy ócska koszos, reménytelenül valóságos aluljáróban verekszem át magam az embertömegen. Vérszomjas bestiákként törnek céljuk irányába, szinte minden erőmet latba vetem ahhoz, hogy útvonalam megtarthassam. Az áporodott naftalinszerű szag keveredik az emberi test minden kibocsátható bűzével. Úgy érzem az én pokoljárásom ez itt, Dante élményei az alvilági legfőbb úr birodalmában csak leányregény ehhez képest. A tülekedő emberekre csak nyomokban emlékeztető erőszakos zombigyűrű epicentrumából kiverekedem magam, örömmel konstatálom, hogy még élek, és a ruházatom sem szenvedett javíthatatlan sérüléseket. Ahogy végignézem öltözékem felületesen, előre pillantok, és ott áll egy törékeny, picike valaki.


Egy kislány. Szótalanul rámemeli könnyfátyolos óriási gyönyörű barna szemeit, és a nézése a gerincemig hatol. Mintha megállt volna az idő körülöttünk, megbabonázva leguggolok elé. Szemsíkunk egyszintre kerül. Nagyjából öt, talán hat éves lehet. Ruhácskája nem túl bélelt, pedig nincs meleg, és kissé piszkos is. Öltözékén keresztül is látszódik, hogy sovány, alultáplált, szinte zörög minden csontja. Egy agyonhasznált, hiányos babát szorongat, amit legjobb indulattal sem lehet gyermekjátéknak nevezni. Ösztönösen kinyújtom karomat, és ő belekapaszkodik ujjaimba vékony kis kezével. Újra egymás arcába nézünk, és rengeteg fájdalmas kérdés merül fel bennem karikás, de csodaszép szemein keresztül.

Mit vétett ez kis tünemény, hogy ilyen állapotban van?

Milyen ember lehet az, aki e szépséget nem tudja megbecsülni?

Miért kap az élettől ily adományt, aki nem értékeli?

Látványa szinte kitépi szívem, és csupán szemeibe való belefeledkezés tudja visszatartani a már-már kirobbanó zokogásomat…

Otromba rikácsolás töri meg szótlan kontaktusunkat. Egy kissé kapatos nőutánzat emberi nyelvnek nem nevezhető hangfoszlányok kíséretében, hirtelen ront elő a tömegből, és kitépi a kezemből törékeny kezecskéjét. Egy másodpercre látom a nő arcát. Koránál jóval öregebbnek kinéző megtört szemű, alkoholgőzben úszó emberroncs ideges tekintete. Mire felocsúdom, már rángatja is a kislányt az aluljáró kijáratainak egyik irányába, aki megadóan próbálja zsarnokának lépéseit tartani. Egy pillanattal később újabb zombihad vág keresztül előttem a metrókijáratból, esélyem sincs, hogy utánuk vessem magam. Mire odaérek, ahol utoljára láttam őket, már eltűntek valamerre. Percekig csak egy irányba nézek, és a mocskos utcán tébláboló járókelők igencsak furcsán méregetnek. Jobban járnak, ha minden szó nélkül hagynak, bennem most Lucifer minden indulata feszül.

Megvetem azt az Istent, aki ugyan „szereti”, de ilyen világba engedte szenvedni. Kegyetlenül büntetném a szüleit, kik megalázó módon ily méltatlan sorsra kárhoztatják Őt! Erre nincs mentség!

Mély sóhajtással nagy levegőt veszek, és józanabbul gondolkodik elmém tovább.

Mit tehettem volna érte?

Mégis mit mondtam volna a nőnek?

Nincsenek válaszok elmémben, csak szívemben a keserűség, és valamilyen megmagyarázhatatlan égető kín. Az arca itt van előttem, és benne az emberiség minden szenvedésével. Csak pár perc volt, mégis felejthetetlen találkozás volt.


Ahogy utazom hazafelé, egyfolytában rá gondolok, és nem tudom elterelni gyötrő gondolataimat. Valószínűleg sohasem látom többé, ennek ellenére örökre belém égett a tekintete.

Örökre és fájdalmasan…

2 megjegyzés:

  1. Önnek - szeretettel:
    http://monarchista.blogspot.com/2010/08/budapest-budapest-you-are-beautiful.html

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm...
    Csupán elszorult szívvel mondhatom: Ez a város gyönyörű volt egykoron.
    A legszebb a világon...

    VálaszTörlés