2010. május 7., péntek

Egy szomorú srác


Szemébe nézek, de nem látok semmit.

Üresen, fakón, kifejezéstelen arccal bámult rám. Hiába kutattam tekintetében, nem találtam fogódzót. Csak nézett, de nem látott.

Szeme fagyott jégtükrén keresztül, nehezen mögélopóztam, és tompa fájdalmát éreztem, ami egyre közönnyé vált.


Alig múlt harminc, de szinte mindent rosszat látott, minden az életből kiábrándítót megtapasztalt. Olyan dolgokon ment át eddigi rövid élete alatt, amit mások sok száz év alatt sem láthatnának. Ismerte az emberi rossz minden formáját, volt törött minden tagja, érezte sok barát, családtag utolsó érintését, rettegett háborúban, szenvedte a szerelem álságos kínját. Megélte a poklok poklát, és sohasem sütkérezett az isteni napfényben. Gazdag, kemény élettapasztalat. Tragédiája csupán egy volt: mindent túlélt.


Egy belső erő emelete a padlóról fel minden alkalommal, mikor oly sok dolog taposta földre. Folyamatos árnyék fedte arcát. Ritkán mosolygott, akkor is mintha kínozták volna, olyan groteszk módon tette. Szerintem, nem is látta magát kívülről. Ha, látta volna, megrémült volna. Én nem rémüldöztem, átéreztem lelkének folyamatos bánatát. Kicsit az enyém is volt.


Soha nem azt látták benne, aki valójában volt…

Soha nem hittek benne, csak addig, amíg az érdek diktálta…

Soha nem kezelték egyenrangú partnerként…

Soha nem tudtak, és nem akartak benézni az álarca mögé…

Csak a külső felszín érdekelte az embereket.

Amíg kellett…


Férfiszemmel nézve is jóképű, sármos srác volt. Élete ráncai finoman kezdtek megjelenni, nemesen ívelt arcán, szomorú barna szeme, sok lányt, nőt ejtett rabul. Szikár, erős alakját, mintha tűzben edzették volna, keze inas volt, és erős. Magas, sudár termet.

Sokat dolgozott, harcolt életében. A munka volt az egyetlen dolog, ahol szerinte az ember lemérhető. Sokat dolgozott, és ezt sokan ki is használták. Nagyon sokszor… Nem áltatta magát semmivel, nem szőtt valótlan álmokat. Már nem hitt az emberekben…


Régóta ismertem, és elég jól, ahhoz, hogy rokonszenvet érezzek iránta. Valami effélét érezhetett ő is irányomban, mert igaz, nem túl gyakran, de kereste társaságom.

Gyalulatlan faasztalnál, egy-egy korsó sör társaságában beszélgettünk időnként. Mint most is.

Keveset, de tartalmasat beszélt. Sokszor nem is volt rá szükség. Szemébe nézve tudtam, mit akar mondani. Az a mélységes szomorúság, ami lényéből áradt, furcsamód megnyugtatott.

Megerősített abbéli hitemben, hogy az ember csak egyre rosszabb lesz, hiába fejlődik a világ, a rákfenéje marad. Mindenre veszélyes, nem csak saját magának, hanem mindennek a farkasa…


Ő egy kőszikla volt ebben a humánmasszában, ami tengerként engem is körbevett. Egy ember, aki saját magáért rokonszenves. Kézfogása, minden megmaradt reményem az emberi faj erényeiben.


Egy ember, ki nem ebbe a világba való.

Nem ebbe a korba.

Nem gonosz, nem rossz, csak negatív.

Mert a világ is az…

3 megjegyzés:

  1. Én Magát láttam benne...

    VálaszTörlés
  2. Hiszen erről szól az élet. A magányosságról, hiába van társunk, arról a harcról, amit magunk vívunk, végig az életen. Egyszemélyes küzdelem ez, a testi - lelki - szellemi fejlődésünk útján. Számomra nincsenek nagy célok, csak az út van, az út maga. Mert az a fontos.

    Álarcot viselünk. Igen, talán többet is. Keveseknek engedünk bepillantást az álarc mögé, és még nekik sem teljesen. Jól van így. A világ pedig...hogy negatív-e? Mi emberek vagyunk a világ. És a milyensége attól függ, hogy éljük meg. Mit tanulunk belőle.

    VálaszTörlés
  3. Kedves Tara!
    Önnek teljesen igaza van, nem tudnék semmi többet hozzáfűzni.
    A világ olyan, amilyenné tesszük, és az ember az elmúlt pár ezer évben nem kifejezetten az építő szándékával vált híressé.
    Ahogy a földet, úgy embertársait is folyamatosan céljainak megfelelően zsigereli. Ember embernek farkasa. - ezt ismerjük. És valószínűleg örökre így marad...

    VálaszTörlés