Demencia és kárhozat

- Hát, igen, ezt jól megcsináltad! Persze, hajlam kérdése is, de az életmód sietteti a véget, az tesz rá egy jó nagy lapáttal. A kettő együtt látod, beteszi a kaput. Gratulálok! Már nincs visszaút! – kajánkodott egy hang bennem. Elhessegettem volna, de a zubbony mely erősen köti a kezem, nem enged. Így csak vicsorogni tudok felé, amit ő megvető nevetéssel nyugtáz...

Óvatosan szétnyitom ólomsúlyként szemgolyómra nehezedő szemhéjam függönyét. A magasan elhelyezett, ablak rácsain keresztül rám zuhan a nap jótékony sugara. Hunyorítok, mint egy bányaló, amit az egész napos munka után elvakít a felszín fénye. A fejem iszonyatosan nyilall, izmaim bágyadtan ernyedtek, a tüdőm zihálva követel levegőt.
Lassan felidéztem az utat, ami idáig vezetett (már amennyit romlott elmém képes volt megtartani háborodottsága ellenére).
Hajlam, a pszichés állapot, és a fizikai.
A hajlam adott volt, megboldogult nagyszüleim, és drága jó szüleim is hordozták, szenvedtek tőle. Emlékszem, olyan élesen vágott az eszük, bármilyen helyzet is állt elő. A lehető legideálisabb megoldás pattant ki a fejükből, a szükségből, mindig erényt kovácsoltak. Nem egy magasabb fórumon bizonyították szellemi rátermettségüket. Ahogy öregedtek egyre furcsábbak lettek, s végül csak árnyékai voltak régi önmaguknak. Az idegölő munka, az öröklött hajlam, az önemésztő, rohanó életmód megtette hatását: Demencia - amit nehéz diagnosztizálni.
„ - Figyeljen rám fiatalember! Ez egy olyan betegség, hogy a szellemi teljesítőképesség hanyatlani kezd, olyan viselkedésbeli elváltozások következnek be, mint például az ellenségeskedés, fokozott és kielégíthetetlen szexuális vágy, a memória, az ítéletalkotás, a tanulási képességek és a figyelem zavarával járó, folyamatosan romló állapot, - egyfajta szellemi leépülés. Bármely életkorban előfordulhat. Az érintetteknek nincs betegségtudatuk. Gyakran értékes évek múlnak el, míg egyértelmű diagnózis születik. Régen az ördög ragályának tekintették, úgy hitték, csak azok a bűnös lelkek szenvednek tőle, akik eleve a pokolra rendeltettek...” – hallom valahonnan a messzeségből, egykori orvosom régelfeledett szavait.
Szegény szüleim, nagyszüleim!
Ők persze, vétlenek voltak a kór kialakulásában, elterjedésében, nem úgy, mint én.

Az én esetem más.
Sötét lelkem nagyon hamar szimbiózisba került a hajlammal.
Amikor egymásra találtak féktelen haláltáncba kezdtek testemen keresztül. Nem tudtam, és nem is akartam megállítani őket, gyengeségem élvezte a pusztítás lángjait, gyorsan rövidülő utamon. Az ördög álcába bújtatta, és az ellazulás szereként tálalta a testi gyönyört. Kényeztetett, odaadott mindent mi jó e fizikai világon, mit a testnek meg kell élnie, amin keresztül repültem ismeretlen dimenziókon át. Agyamat ezekkel az eszközökkel folyamatosan blokkolta, figyelmeztető jeleit pedig nem éreztem, nem vettem tudomást róluk.
A dekadens szerelem, és az ital bódító élvezete élveteg vakká tett, gyengeségem az élvezet rabszolgává aljasított. Már nem érdekelt, hogy miből mi lesz, és mi a vége. Egyre gyorsabban, egyre többet akartam, nem ismertem semmilyen határt. Nem hittem, hogy valóban nagy árat fizetek később érte.
Szívem és értelmem néha meg-megvillantotta előttem, hogy lassan, de biztosan fel fogja adni a harcot. Nem szenved tovább miattam. A romlásban csak fokozatosan értettem meg a lényeget, és annak felismerésekor fájdalmasan hasított belém a tudat, hogy az érzelmi sivárság, a dührohamok, a memóriazavar nem csupán múló rosszullét. A szívet nem lehet sok oldalról kínozni, egyszer megáll, és nem lesz tovább. Ennek ellenére nem hallgattam az orvosokra. Nem hallgattam a barátokra. Nem hallgattam senkire…

- Nem voltál mindig ilyen. Én emlékszem rád, mikor még ember voltál. Képes voltál szeretni, érezni, volt célod, és számított a szavad. Nem voltál ilyen helyrehozhatatlan, kiégett, rothadó húskupac. Ugye, volt ilyen? Neeem? – és újra hallottam hátborzongató nevetését. Csak üvölteni tudok feleltként.
A baj az, hogy igaza van. Volt idő, amikor még ember voltam. Igen, egyszer képes voltam sokáig, igazán szeretni. Homályos emlékképek tőrként szúrnak valahol mélyen belül. Gyönyörű volt, és én valóban szívemből szerettem. Már rég nem éreztem, de most megint fáj. Gondolatban újra átéltem, amikor elhagyott. Talán akkor kezdődött minden… talán.
Hosszú idő után először gondolataim tisztának tűnnek.
Lehetséges, hogy betegségem lassítható, lelkem gyógyítható, és még hasznos lehetek a világnak és önmagamnak valamiképp? Rég nem fordultak meg ilyen gondolatok a fejemben. Helyrehozhatnék valamit elpazarolt életemből?
Sikerülne-e becsapnom lelkem ördögét?
Testem, lelkem, értelmem regenerálódhatna az önpusztításból?
Talán még nem késő…

- Minden rajtad áll. Lehet, hogy nem késő. Bár, én nem nagyon hiszek benne. Az ember nem tud végleg megváltozni. A halálig képes pusztítani magát, és a világot. Te csak azt kaptad, amit megérdemeltél. De, ha szeretnéd, tegyünk egy próbát, talán még élhetsz egy-pár valóban szép, tartalmas évet. Mit szólsz? Érdekel? – szólt hozzám ismeretlen hangom.
- Igen, tegyünk egy próbát. Lehet, hogy menni fog. Talán…, de először is innen kellene kijutnom. Kissé sokkol ez az elkülönítő, a zubbony, mely a kezemet köti, még jobban. Igaz, azt sem tudom, hogy kerültem ide? – kérdésemre a kórterem ajtajának nyílása sejtette a választ.

- Látom, felébredtünk. – lépett szobámba egy nővér. Rosszalló tekintetébe némi szánalom is vegyült. – Tessék bevenni ezeket a pirulákat, maga Rosszaság. – utasított szigorúan, de halványan el is mosolyodott.
- Hogy kerültem ide? Levenné ezt a vackot rólam? – kérdeztem.
- Nem emlékszünk? Jobb is. Na, hajoljon előre leveszem ezt a kabátot, bár elég jól áll. – került mögém durva fémkeretes ágyamon. Ahogy a szíjakat oldotta, finom parfümje illata kábított, visszahozott az életbe…
- Köszönöm. Hogy is kerültem ide, kérem, mondjon valamit, ha tud. – dörzsöltem meg zsibbadt tagjaim.
- Alkohol, dühöngés, összeesés. Mire kiértek az ügyeletről, újra őrjöngés. Ide hozták, de addigra újra összeesett. Gyors vizsgálat, kiderült, elég rossz állapotban van. Mikor lefektettük, újra megvadult, biztos, ami biztos, beöltöztettük ebbe a ruhába reggelig. Tiszta fejjel remélem, nem lesz olyan, mint egy őrült. Ma folytatjuk a vizsgálatokat rutindolgokkal. – világosított fel már mosolyogva.

Valami lassan elkezdte fűteni vérem...
Csak most látom, milyen csinos. Az ostoba nővérruha egy kifogástalan alakot rejt, mosolya izgalmas. Nem több mint, 24 éves. Nagyon szép…
Szó nélkül leültetem magam mellé az ágyra, szemébe nézek, Ő az enyémbe. Azokba a szemekbe réved, amit most úgy érzek, hogy már megint nem az enyémek...
- Kérem, vigyázzon rám, érzem valami nincs rendben velem, de nagyon. – sóhajtom őszintén.
- Ez a dolgom, de ha ilyen szépen kéri, akkor fokozottan figyelek magára. Így jó lesz? – szólal meg alig hallhatóan.
- Nagyon köszönöm. Az életemet menti meg… - nézek mereven szemébe, de már szinte nem is látom.
Kezem ösztönösen mozdul, valami különös légkör hullik ránk. Átkarolom, közelebb húzom. A jól ismert gépies mozdulatok. Nem ellenkezik. Illata bódít. Igen, a nő érdekel, és az ajtó is, amin keresztül elmenekülhetek innen. Azért mielőtt lelépek, kellemessé teszem a távozást. Az ördögöm nem akarja, hogy más legyek. Gyengeségemen keresztül irányít, így segít megszöknöm, mert még tervei vannak velem. Újra nem vagyok ura tetteimnek. Folytatom azt az utat, ami a lehető legrosszabb helyre vezet. Újra hazudtam önmagamnak, és a világnak. Ezek emberi énem utolsó gondolatai. Már nincs visszaút...
Megcsókolom.
A Fenevad nem enged el…

Még hallom, hogy a hang, ami hozzám eddig szólt, most gúnyosan kinevet, bensőmből ördögöm vadul feltüzel, az angyalok valahonnan nagyon messziről sírnak…
Miattam sírnak…