2011. január 28., péntek

Az Armageddon bennünk van


Gyalog a városban. Rémálom az autóhoz szokott hátsómnak.

Az emberek ölik egymást a járműveken, az utcákon. Többször fellöknek, a lábamra lépnek, és mikor kérdőn nézek rájuk, talán odavetik : - Jól van na, bocs! Fiatalok időseket, az idősek, fiatalokat, a férfiak nőket, a nők férfiakat, mindenki mindenkit. Az agresszió démona a levegőben érezhető. Gyorsan ránk telepedik, és idegesen harcra készen mindenre támadunk, ami mozog. Érezzük, mindenki minket támad. Egyre magasabb az adrenalin szint, és a végén önkívületi állapotban ugrunk a hozzánk legközelebb állónak.

Nem bírom sokáig ezt a haláltáncot, és letépem magam egy ilyen őrjöngő járműről.


A legközelebbi kávézót célzom meg, hogy káros szenvedélyemnek hódolva kissé kipihenjem a járókelők tombolása okozta lidércnyomást.

Betérek egy helyiségbe, aminek kellemes utcára nyíló terasza van. Kiválasztok egy asztalt, leülök. Pár pillanattal később egy helyes, fiatal lány siet asztalomhoz.

– Szép napot! Mit hozhatok? – szólal meg. A hangja kedves, mosolya melenget.

– Jó Napot Hölgyem! Egy rövid kávét kérek. – válaszolok.

– Mást parancsolsz még? Nem? Jó, akkor mindjárt hozom. – mondja csilingelve, és elsiet.

Én újra az emberekre gondolok, akik egymásra acsarkodva veszekedtek a tömegközlekedési járműveken. Minden rossz, kicsiben kezdődik. Minden világégés alulról indul, és később lehetetlen megállítani. Arra az osztrák kis emberre gondolok, aki egy nürnbergi kocsma asztalától indulva, ördögi szuggesziójával, és akaraterejével felperzselte a világot, kihasználva az emberi tömegpszichózist, végül megtizedelve az európai kultúrnépek javarészét…

Nem is megyek oly messzire az időben. A terror most is köztünk van. Gondolok most itt nem egy vallási és politikai vezetőre, akik napjaink terrorizmusának kiváltói.

Rajtunk múlik, hogy mennyire engedünk indulatainknak. Hajlamosak vagyunk valós, vagy vélt sérelmeink miatt a nemezisig elmenni. Megdöbbentően kegyetlen az ember, ha vak gyűlölet hajtja…

- Tessék, itt a kávé. – szól a pincérlány, és tovasuhan.

Igen, ott van például a korzikai stratégazseni, aki hadseregével megszállottan országokon gázolt át, leigázva számos nemzetet, elpusztítva más népek fiait, lányait. „Menetben nem ejtünk foglyokat!” – visszhangzott fejemben. A pusztítás, a háború, mind a tömeghisztériára támaszkodik. Kicsiből nagy. Egyszerű. Vagy, talán mégsem ennyire? Félelmetes még rágondolni is…

Manapság a buszon, metrón őrjöngünk egymással, holnap a harctereken, holnapután egymás mellett fekszünk egy jeltelen tömegsírban… E vészjósló gondolatmeneten rágódva szempilláim mintha nehezednének…


Egy villanás, és megváltozott minden.

Hihetetlen erejű robaj, és a nyomában járó orkánerejű lökéshullám söpört végig a főutcán.

Ahol az előbb még impozáns épületek álltak, most vasbeton csontvázak fekszenek, vasaikról letépett anyaga már csak törmelék, fájdalmasan merednek az ég felé. A pusztítás halott mementói. A jól ismert, és rettegett gomba alakú felhőképződmény emelkedik az égbe valahol nem is olyan messze…

Szerencsés vagyok. Már amennyire szerencse ez jelen esetben. Az első lökéshullám nem végzett velem. Mire kinyitom a szemem, újra működik a hallásom is. Fülemből, orromból vér szivárog, ami a légnyomásnak köszönhető, de egyébként semmi komolyabb bajom. Porral és kosszal borított kabátom árnyékában emelkedek fel a maradványok közül. Csend van. Kegyetlen metsző csend. Az utcák átalakultak. Járhatatlan törmelékhalmok között bukdácsolok. Autók felborulva, lámpavasak derékba törve. Füst és por köddé válva ereszkedik mindenre. Amerre a szem ellát, leírhatatlan a pusztulás. Meglátok egy női kezet a téglahalmok között. Észvesztve rohanok oda, hátha még nem késő. Két kézzel kaparok, ások, hogy kiszabadíthassam a kar tulajdonosát. Kezeim már iszamósak a vértől, mire kiemelem a testet. A földre fektetem, átkarolom, most nézem meg először az arcát. Fiatal lány. Csinos ruhája számtalan helyen felhasadva. Hamuszürke, véres vonásain keresztül is látszik, hogy szép. Emlékszem rá, Ő hozta a kávét nekem a kávézó teraszán. Szeme üveges, az eget bámulja. Felemelem a fejét, átnyúlva tapintom a nyaki verőeret. Nem mozdul. Nézem csuklóján. Itt sincs pulzus. Nem mozdul. Soha többé…

Miért? Miért? Miért?

Félek, a választ tudom, csak nem merem bevallani magamnak sem. Valami belül végleg eltörik. Hangtalan zokogásban török ki. Egyre erősebben ráz a sírás, közben görcsösen markolom a vékony kis testet. Az egész emberiség bánata robban ki belőlem. Lehulló könnyeim az arcát mossák, de ezzel nem tudom visszahozni az életbe. Lassan a földre helyezem, lecsukom a szemeit örökre.

Felállok, és körbenézek. Most eszmélek igazán. Szerteszét emberi torzók, holtestek hevernek. A szörnyűség pillanatképei kitörölhetetlenül égnek bele agyamba. Minden pillantásom egy villanás, egy kép, ami halálig fogva tart.

Egy kisfiú holtan, aki a játék mackóját markolja görcsösen, egy öregember, aki botját markolva értetlenül motyog maga elé kiforduló zsigerekkel, egy férfi, aki luxusautója ajtajában szemléli a világot két darabban, egy nő, akit a kedvenc ékszerboltja kirakata vágott darabokra... Mindannyian belém égtek.

Mi csinálunk a földi Poklot! Mi emberek! Ez kellett?! Ezt akartuk?!

Ajándékként kaptuk az élet csodáját ezen a bolygón, és mi nem vigyáztunk rá!

A fájdalomtól eltompulva indulok a főutcán a folyón átívelő híd irányába. Várom az újabb nagy villámlást, hogy darabokra tépjen, és repítsen végre engem is a Pokolba. Csak el innen messzire, bárhová!

Utamon újabb rémképek kísérnek, de már nincs erőm látni, csak bakancsom orrát bámulom megtörve. Megyek a pusztulás ködje felé, ami félelmetesen hozza felém a halál forró leheletét. Lassan elnyel engem is…


Felriadok, valaki megérintette a vállam.

Feleszmélek, kissé zavartan.

– Ne haragudj, hogy megzavartalak, jól vagy? – ütötte meg a fülem egy kedves női hang. Felnézek. A pincérlány az, aki a kávét hozta nekem. Kedves mosolya nagyon jól esik.

– Azt hiszem, kissé elbambultam. Már jól vagyok, köszönöm. – szólalok meg.

– Oké, csak erre voltam kíváncsi. Ha, valamire szükséged van, csak szólj. – és újra mosolyog. Vállamról kezét a kezembe fogom. Tekintetünk találkozik.

– Már tényleg jól vagyok, és örülök, hogy Te is. – mondom.

– Én mindig jól vagyok – válaszolja kicsit meglepve. Elengedem a kezét, és Ő elsiet a dolgára. Bámulok magam elé, és kihűlt kávémat szürcsölgetve nézem a belváros forgatagát a teraszról. Süt a nap, az emberek beszélgetve sétálnak, kirakatokat nézegetnek, autók jönnek-mennek a széles úton.

– Remélem, még nem késő. Talán még nem késő… - gondolom. Fizetek, és gondolataimba merülve távozom…

6 megjegyzés:

  1. Mikor a tarkómnál elkezdődik a bizsergés, és elkúszik a szívemig, akkor tudom hogy megint jó írás került ki a kezei közül.
    Köszönöm.
    Én igyekszem vigyázni rá, amíg ilyen tollnokok szólnak mint Ön Ferenc addig: talán még nem késő.
    L.D.

    VálaszTörlés
  2. Én köszönöm, hogy újra olvasta a gondolataimat.

    VálaszTörlés
  3. Szia,ha nem is szolok hozza minden irasodhoz,azert jelen vagyok:) Es tovabbar is azt mondom,nagyon jol irsz.Olyan elethuen adod at,hogy ugy erzem,uristen,mellettem tortenik mindez.Aztan megnyugszom,megis minden rendben.Egyelore.Tegnap fedeztem fel egy nagyon jo palyazatot,sajnos ma lejart a hatarideje.De te jutottal eszembe,hogy szolni kene neked,hamar kuldj egy irast.Ezutan eberebb leszek,es ha valamire raakadok...:)Es nem mondtam le a konyvtari felolvasasrol sem......Sose lehet tudni,alapon.Minden jot Neked,Eniko

    VálaszTörlés
  4. Kedves Enikő!

    Örülök, hogy újra hírt adtál magadról! :)
    Köszönöm a kedves sorokat, és azt is hogy a pályázatokkal kapcsolatban gondoltál rám.
    A dolgokat előre sokszor nem lehet kiszámítani.
    "Sose lehet tudni,alapon." :)

    Szia! :)
    Zsedely

    VálaszTörlés
  5. Szia. Most tévedtem ide. Követni foglak. tetszenek a gondolataid. Tisztelettel Attila.

    VálaszTörlés
  6. Kedves Attila!

    Örülök, hogy olvasod a soraimat.
    Megtisztel, hogy figyelemmel kíséred az irományaimat.

    Tisztelettel,
    Zsedely

    VálaszTörlés