Amit egy férfi keres

Hallgatta a nő finom kis szuszogását, nézte félig kitakart izgalmas domborulatait, mélyen beszívta átható, vágygerjesztő illatát. Csak nézte, gyönyörködött a látványban. A világ legszebb képe, és érezte, egyre jobban szereti a Őt. Szíve súgta, hogy a legnagyobb kincset tartogatta az élet számára e csodálatos teremtésen keresztül. Elég volt csak ránéznie, és elöntötte a forróság. Álmában is imádta. A föld legszerencsésebb emberének érezte magát.

Emlékezett arra az estére, mikor megismerte.

Azon az éjjelen változott meg az élete. Akkor ismerte meg a lányt. Soha nem gondolta volna, hogy egy ilyen szépség komolyan szóba áll vele, nem csak futó kaland lesz az eredmény, ahogy különben az lenni szokott. Mindig is csodálta a szép nőket, de ugyanakkor tartott azoktól a kiábrándító dolgoktól, ami általában a gyönyörű máz mögött meghúzódott. Megvolt a véleménye e kettősségről. Amennyire a természet vonzóvá, izgalmassá tette őket, ugyanannyira voltak túlságosan hiúk, önzők, bárdolatlanok. Fájdalmasan üresek voltak e kívánatos teremtések. Egy félóra beszélgetés után szinte ordított a felszínesség tompa szavaikból, ami roppantul lelombozta, és elvette a kedvét a egész dologtól. Akkor este is gondolkozott, hogy elmenjen-e arra az összejövetelre, amire invitálták ismerősei. - Minek menjek? Igen tudom, nagyon sok csinos nő jön…, és akkor mi van? Mindig ugyanaz a vége. Sok értelmetlen csevegés, azután menekülés a valóság elől az alkoholba. Talán, túlzóak a feltételezéseim? Illúzió, amit szeretnék? Lehetséges… De kevesebbel nem érem be. Saját magam nem csapom be!.– gondolta. Aztán mégis kötélnek állt.

A taxiból kiszállva jól megnézte az épületet, ami az előkelő villanegyedbe olvadt. Kifizette a fuvardíjat, és lassú, nehézkes léptekkel elindult a pazarul kivilágított sövénysoron a bejáratig. A házból beszélgetők hangjának egyvelege, kacagás hangzott, keveredve valamilyen lágytónusú divatzenével. Nem szerette ezt a hangulatzajt. - Hol van itt az elementáris izzás? Unalmas kötelező körök jönnek…, és milyenek? – kérdezte magától gúnyosan. - Hellóka Édi-Bédi! Mizúka veled? Telcsiszámom megvan még? És még ehhez hasonlók. Miért az ilyen helyen tobzódnak a szellemi egytálételek? Brrr! Hiába, szép az alma, de a belseje…?

Eddig jutott gondolataiban, amikor egy ismerős kéz fogta meg a vállát.

- Na, mi az Barátom, mégis eljöttél? Ennek nagyon örülök, legalább nem leszek egyedül! Hátrafordult, de anélkül is tudta, hogy egy régi, kedves barátja szólította meg.

- Huh, de jó, hogy látlak! Na mi az útirány? Irány a bár? – kérdezte barátságosan.

- Azt hiszem, hogy igen, de előtte még be kell, hogy mutassak neked valakit. – közölte a kérdezett. Baljóslatú érzés kerítette hatalmába.

- Jaj, ne! Megint biztosan egy új, gyenge intellektusú cicababa, valamelyik partiról. – gondolta, de nem mondta ki hangosan, mert nem akarta megsérteni gyermekkori ismerősét. - És ugyan kit? – kérdezte, most már kimondva a szavakat.

- Az unokahúgomat, aki most az egyetem elvégzése után hozzám költözött, amíg nem tud lakást bérelni. – hangzott a válasz. - Arra kérlek, ne légy szarkasztikus, ahogyan szoktál, és társalogj vele egy kicsit, amíg én a protokoll köröket futom. Nem ismer itt senkit, és nem akarom, hogy valamelyik úrimacsó marhaságokkal traktálja, amíg nem tudok figyelni rá. Másra nem merem hagyni. Oké? – kérdezte, szinte kérlelőn.

- Na jó, merre van az a lány? – egyezett bele kissé felsóhajtva.

- Itt jön! Aki a koktélokat hozza. – és egy irányba néztek.

- Uramisten, ez a lány gyönyörű! – ez volt az első gondolata.

Nem volt túlzó a belül megfogalmazott önkéntelen felkiáltás. A lány valóban szép volt. Egyenesen feléjük tartott és mosolygott. Minden lépésénél elővillant formás hosszú lába az estélyi ruha kivágása alól. A hangulatvilágítás bronzossá tette enyhén kreol bőrét, selymesen körülölelte arányos, formás alakját. A ritmust fáziskéséssel követte dús sötétbarna haja, ami lágyan ringott minden mozdulatánál. Ó, és a szeme! Sötét, majdnem fekete, ami szinte égette. Elállt a lélegzete...

Csak a nő második mondatát hallotta. Lenyűgözte annak formás, telt ajkai, ahogyan a pisze orrával együtt erotikusan mozgott.

- Mondom, jó estét az uraknak! Meghoztam a feszültségoldót. Azt hiszem, mi még nem ismerjük egymást. Mónika vagyok... - búgta izgalmas, de határozott hangon, és kezet nyújtott a letaglózott férfinak.

- Istenem, de gyönyörű a hangja! Egyenesen vérforraló! – gondolta még mindig megbabonázva. - Ööö, jó estét kisasszony! Bocsásson meg, elbambultam kicsit. András vagyok. – válaszolta kissé félszegen.

A lány láthatóan jól mulatott a férfi esetlenségén. - A fene egye meg! Hova lett a magabiztosságom? – bosszankodott magában.

- Akkor én most magatokra hagylak. Nemsokára jövök. Amint látom, biztonságban leszel. – kajánkodott a barátja, és a nőre nézve, lopva elmosolyodott.

- Igen, azt hiszem én is. – szólalt meg a lány.

Az este nagyon gyorsan telt el. Szinte itta a nő minden szavát. Legnagyobb megnyugvására fordítva is igaz volt. Órákon keresztül beszélgettek, szinte megszűnt a külvilág. Imponált neki a lány műveltsége, ami tökéletes harmóniában állt szépségével. Imádta logikus észjárását, és allűröktől mentes puritán gondolkodását. Mégis, természetes bája nyűgözte le a legjobban. Megdöbbenésére rengeteg közös pontot fedezett fel a másikban, egy hullámhosszon voltak. És az a vibrálás folyamatosan...

Az elválás hajnal felé elkerülhetetlen volt, de a csók, amit kapott, és a viszontlátás ígérete csillapította szomorúságát.

Igen, a csók. Soha, sehol és semmihez nem volt fogható. A vörös parázs nem izzik oly forrón, mint az Ő ajka. Puha érintése már az első pillanatban felgyújtotta férfiúi vágyát, ami eddig csipkerózsika-álmát aludta mélyen. Felejthetetlen pillanatok voltak. Áldotta a sorsot, mert már lemondott arról, hogy a szerelem valaha is megérintheti. Igazi, elementáris szerelem. Ebben már az első percek után biztos volt. Boldogsága határtalan tombolt, mert belül érezte: vonzódása viszonzásra lelt.

Megtalálta, amit keresett...

Így kezdődött az egész.

Ennek már pár éve, mégis olyan, mintha tegnap lett volna. Ahogy az idő múlt, egyre jobban összekovácsolódtak, szinte elválaszthatatlanok lettek. Azon kevés férfiak szerencséje az övé, kiknek megadatott, hogy megtalálja azt, ami a másik fele, amiért érdemes élni, bárhogyan is tépik a hétköznapok. Minden pillanatban szereti.

Az sors kegyes volt hozzá, bármi is történik, mindig boldog vele. Mert vigyáznak, óvják, szeretik egymást, és erőt merítenek egymásból...

Itt fekszik szerelme tárgya, élete értelme. Megmozdul, kinyitja gyönyörű szemeit. Nyújtózik, rátekint, és egyből magához öleli.

- Jó reggelt Drágám! Hogy aludtál? – kérdi a férfi.

- Nagyon jól, mert veled aludtam, rólad álmodtam, és veled ébredtem...