Nem élsz

Nem élsz…

Félhomályos garzonod sarkába húzódva, monitormagányodat kábítja a virtuális „humánközösség”. Miközben kedvenc fórumod jópofa hozzászólóit mosolygod szürke, fakó ábrázatoddal a cybertérben. Közösségben és mégis egyedül. Lehetne, egy világos helyen szemtől-szembe nevetni élőben emberekkel, kik kedvelnek Téged. Ismernek valóban és nem csak képernyőn olvasható a kapcsolat az ábécé betűi rövid torzókká formálva, valahogy így: Szasz! Mizú? Én már vok...

Nem élsz…

Hazaérve az éhségtől szinte elgyötört bélpoklos módjára mohón erőlteted magadba a mikrohullámban újramelegített disznózsírtól csöpögő kétes feltétekkel és ízpótlókkal teleszórt tésztajellegű masszát. A maszatos, minden irányban elhajló kartondobozon jól felismerhető öt betű (PIZZA) ábrázolja annak tartalmát, hogy mi is az, ami nemrég a belsejében csücsült, és Te elhiszed, hogy ez az volt. Mert már az idejére sem emlékszel, hogy mikor ettél nyugodtan egy terített asztalnál, fehér selyemabroszon, szinte csukott szemmel eltelve a csodálatos íz és illatharmóniával, amit egy számodra készített valódi étel okozott...

Nem élsz…

Irreális elvárásaidtól megrészegülve elhamarkodottan ítélsz meg másokat a mai kor eltorzult értékvilága, értékválsága tükrében néhány benyomás alapján. Türelmetlenül vársz a tökéletes társra, aki minden bizonnyal Rád talál, mert Te tudod, hogy neked csak az jár. Csupán akkor érzed homályosan, hogy egy kicsike baj van, ha ezt az egyenletet rendezni kellene. Korántsem biztos, hogy a serpenyő egyik oldalában elhelyezkedő elvárásaidat megtestesítő személy, és a másikban lévő Jómagad kiegyenlítené a képzeletbeli értékmérleget. Ha talán egyszer újra gondolod Önmagad egészségesen, lehetséges, hogy egy karnyújtásnyira van az, akitől szívesen várnád, hogy megöleljen, megcsókoljon, és vigyázzon Rád...

Nem élsz…

A szintetikus drogoktól elhülyült, ostobán vigyorgó, szellemi rövidnadrágos „partyarcok”, órákig tartó acetonszagú mondatismételgetése az élet értelméről, és annak bölcsességeiről egy mérgek gőzében fürdő stroboszkóppal megvilágított szórakozóhelynek mondott lélekvesztő pokolgödörben, a modern, tartalmas kikapcsolódás ábrándjából ránt a valóság szemétmasszájába...

Mikor…, de ezt tudod Te is...

Lehetne másképpen...

Lehetne jobban...

Lehetne tartalmasan...

Úgy ahogyan az emberhez méltó lenne, ha jobban tisztelnénk még „élő” embertársainkat, és ezáltal saját magunkat, emlékeznénk még arra, hogy nem csak ez az egy Canossa-járás van, amit járnunk kell, mert ez így széles út nyílik egy megalázó lét közönyben tobzódó poklához...

Egyre jobban látható, nem?

Egyre világosabban érthető, nem?

Nem?

Ha nem, annak csak egy magyarázata lehetséges.

Nem élsz...

Arcom mezején, híúságom mocsarában

Amikor a tükörben megnyúlt ábrázatomat nézem meg tüzetesebben, észre kell hogy vegyem, valami nem stimmel. Sok gondolat keresztezi elmém égboltját, mire a következő megállapításra jutok: öregszem. Eddig ez teljesen logikus, és törvényszerű, aminek az ember ugye mindig tudatában van, de szembesülni vele vizuálisan mégsem ugyanaz. A lelkének nem. Legalábbis nálam. Vonásaim alapjaiban ugyanazok, mégis valami folyamatos változást mutat ábrázatom, és így, a mesebeli Istené is, mivel a saját képére alkotta ezt az arcnak nevezett fércművet. Tehát Istennel együtt öregszik a fejem meghatározó külső megvalósulása. Gondolom, Őt nem zavarja, engem kissé jobban, mivel a fenti eszmefuttatásból kiindulva olyan érzésem is támad, mintha kissé skizofrén lennék.

Mégis, miután Istent elzavartam gondolataim szálaiból (és arcom birtoklásából), a tükör felé hajolva, tüzetesen megnézve végzek egy gyors állapotfelmérést rám meredő képmásomon.
A számomra legfontosabbal, lélektükrömmel, a szemmel kezdem.
Ugyanaz a barna szempár néz vissza unottan és picit megvetően. Nincs változás, azaz mégis…, talán egy hajszállal is de tompább lenne fénye, megkopott csillogása. Óóó, ez még nem lehet a világvége, ettől még nem veszhet el önértékelésem!
Jó, ezt hagyjuk, nézelődjünk tovább ábrázatom mezején.
Egykor büszke homlokom sem tündököl már régi fényében. Feszes bőröm vakolata már itt-ott megroggyant, és már nem tudja visszaszorítani a néhol előtörő ránccsíkok ádáz frontvonalát. Huhh, még ez is…
Járomcsontom, mintha kissé szélesebb lenne, mondjuk, ebben nem vagyok teljességgel biztos, de a reggeli nyeregtáska formájú pakkok szemtavam déli partja alatt, már hagynak némi kívánni valót maguk után. Igaz, a hideg reggeli zuhany után visszavonulót fújnak maguknak, és a fogmosás idejére már nyomuk sincs, de azért számolni kell velük is.
Orrom ugyanaz a kiállhatatlan lánchegységnyúlvány, amely már számtalanszor törte ormait, a hegycsúcsnak számító orrcsúcs ostoba görbületével. Végre, benne nem csalódom! Ő változatlan, rendíthetetlen magányos szikla az időtenger nyaldosó hullámai ellenére.
Pofacsontomról aláhulló bőrfüggönyei egy picit duzzadtabbak, valahogy mintha egy meleg nyári zápor szakadt volna be arcom ablakán, és ők hősiesen felszívtak volna drapéliájukba, minden támadó égi nedvességet. Lábaiknál lassan éles kontúr szegéjezi szám északi határait, és egy vékony ráncvonallal adja tudtára a világ számára, a köztük egyre élesedő demarkációs vonalakat. Ezen már meg sem ütközöm.
Igen, a szám. Őt szeretem. No, nem azért, mert szinte nőies vastagsága, és mérete miatt oly szép volna, hanem azért, mert orrommal egyetemben, nem okoz csalódást furcsa önvizsgálatomban. Rendületlenül változatlan, már kamaszkorom óta. Őrzik keményebb nézeteltérések nyomait sarkában meghúzódó, már alig látható orvosi fércelések varratnyomait. Kiállt minden próbát, amit az élet mért rá. Ő lojális hozzám.
Az állammal mindig is szkeptikus voltam. Egyszer tetszett, máskor nem. Most nem nagyon lopta be magát a szívembe, mivel mintha hangyányival szélesebb lenne az ideálisnál (bár, az ideális mértékét meghatározni nagyon nem tudom, csupán csak érzem). Vele elég kíméletlen vagyok. Neki nem bocsátom meg ezt a pártütést, ahogyan mostani alakjával szövetkezett az idő korhasztó démonával. Száműzöm, még a gondolataimból is…

Azon kapom magam, ahogyan forgatom a fejem, és vizsgálgatom arcélem, olyan vagyok, mit egy szépasszony, aki felett már ugyan elszálltak a fiatalság kényeztető, hibátlan évei, de még görcsösen próbálja, felfedezi magán lassan múló, kivételes szépségének nyomait, mielőtt végleg darabokra törne önigazolásának velencei-tükre az idő kegyetlen valóságában. Ilyenkor már néha érzem, hogy a csontábrázatú vén csuklyás finoman vállam felett előre hajol, és Ő is engem néz a visszatükröződő képben, kaján vigyorral kéjesen nyugtázva eljövendő aratását, a most fiatal, erős palántán…
Ahogyan érzem, hogy csontos ujjai vállamat érintenék, belenézek abba két koromsötét szemüregbe, és elmosolyodom. Nincs itt semmi baj, hiszen ez az élet része! Ilyenforma megfigyelése képmásomnak, mennyire ostoba, hiú dolog! Ez okozzon oktalanul ijesztő és rosszérzésű perceket? Egy frászt! Öregednünk törvényszerű! Ennek így kell lennie…
Mosolyomat, vigyor, majd nevetés követi. Hangulatom változását, kámzsát viselő árnyam is megérzi, és elillan félelmetes sziluettje nyomtalanul. Harsányan kinevetem a tükrön keresztül magam, és az egész világot, amiért a külsőség illúziója ennyire megvezethet bennünket, és a félelem tövisútjára kalauzolna néha megzavart botor pillanatainkban.
Ahogyan lendületesen kilépek a fürdőszobám ajtaján, önigazolásként eszembe jut Ovidius mondása: „Forma bonum fragile est.”… és valóban, a szépség és vele együtt a fiatalság, múlandó adomány…